Tél

Hóbafagyott levelet
kaparász dideregve a szellő.
Duzzadt, mint tele zsák:
hóval telik újra a felhő.
Nincsen csillag, a fák
feketéllő törzse hatalmas.
Megfagy az őz nyoma is.
Készül le a völgybe a farkas.

(Radnóti Miklós: Tél)

Bár a tél éppen olyan hosszú, mint többi három évszakunk, mégis sokak számára talán ez tűnik a leghosszabbnak. A hideg idő, a sötétség és a falak között töltött idő lassú vánszorgása teszi szomorkás, szürke időszakká a telet. A tél a természet átalakulásában, körforgásában és az emberi életben is, az elkerülhetetlen elmúlást, halált és az efelett érzett fájdalmat jelképezi, de megelőlegezi a még távoli tavasz közeledtére váró reményteli nyugalmat és türelmes várakozást. Az ingerszegény téli időszakban a várakozás és az ünnepekre való készülődés jelenti a vigaszt és a gyógyírt kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A tél beköszöntével decemberben Mikulásra, Karácsonyra várva, életterünket, lakásunkat, portánkat díszítjük fel. A díszekben, koszorúkban, kopogtatókban a természet örökkévalósága köszön vissza: örökzöldeket, terméseket, tobozokat, mohát, zuzmókat használunk, melyek mindegyike a halodó természetben rejlő életet jelképezi. Fenyőt, mely a karácsony hangulatát, illatát hozz el, piros bogyókat, mely az otthon melegét, az ünnepet jelképezi, a meggyújtott gyertya lángja, pedig fényt hoz mindennapjaink sötétjébe. Naturális színek és erőteljes textúrák köszönnek vissza a téli dekorációkban: élénk- és mélyzöldek, hamvas, zúzmarás szürkék, kékek, mély-ünnepélyes barnák és friss tiszta bézsek játszanak a nehéz, kemény fakérgekkel, bársonyos szőnyeget alkotó mohákkal, hideg kövekre hajazó zuzmókkal és titokzatosan kinyíló, tüskés tobozokkal. Az ünnep hangulatott a bíborlila és piros gombvirág, az érett csipkebogyó és japán szentfa termése, egy-egy lágyan omló szalag adja.

A karácsonyi, újévi ünnepkör elmúltával, fittyet hányva a tél előttünk álló, hideg és kietlen hónapjaira, már reménykedve várjuk a tavaszt, hogy hozza el a színeket, napsugarat, melegséget otthonunkba és életünkbe...